Előszó

Nem tudom hallottátok-é Abosnak a hírét
Ki hatalmaskodó császároknak itta meg a vérét,
De addig sok próbát kellett ám kiálljon,
Isten ostora kellett belőle hogy váljon.
Már gyermekként el akarták pusztítani őt,
Hisz már akkor látták benne az isteni vad erőt,
Így a pokol mélyéről jöttek föl a sátáni lovagok,
Hogy a lelkét szabdalják a lent ragadott rabok.
Abos legyűrvén, igaz, táltos segedelemmel,
A pakol fattyait, le, a helyükre űzte őket el,
De még bőven jutott neki a megpróbáltatásokból,
S megerősödvén, egy nagy birodalmat romból!

I.
Folyóparti idill
A felkelőnap sugarai sütkéreztek most a fákon,
Csak zúzmara, ha ült, egy-egy kopasz ágon,
Melyekkel játszott a kelő napnak melengető fénye,
Nem mintha ily hidegben az oly sokat is érne!
Most sima a folyónak a tűkre, s oly feszített,
Hogy rajt’ a nap, kapaszkodót talán nem is nézett.
Alant a halaknak meg sem rezdülhet a verme,
Éhes csuka rabolni úgy, hogyan is ne merne!
Folyók partjain a fák csendben szundikálnak,
S a tél kopasz viselőt nyírt minden egyes ágnak.
Csak a vékony hó, mi azokat itt-ott fedte,
Épp hogy piheg most a sűrű erdőnek a lelke.
De melengeté az éledő nap aranyló palástja,
S úgy emelkedik az égre, mint váron a bástya.
Lassan tüti a sűrűbe kapaszkodó semmiséget,
Az égre pedig varázsol tiszta, azúr kéket!

II.
Abos
A folyó parton egy ifjú, egy szép leányt ölel,
Forr a szerelem, hisz nővé serkent ott a kebel,
A távoli farkas üvöltése is most inkább dalos…,
Ifjú legénnyé, harcossá serkent már a kis Abos.
Ám hirtelen valami zajtól, megrezdül a fás,
S elviszi a csendet az egyre hulló patadobogás.
Elnémulnak, tán félnének az éhes ordasok?
Bizony ellenségek lesznek itt a lovasok!
Kibontja a fiú, a lánnyal szőtt ölelő karokat,
Csendre int, s nem is mond oly sokat,
De az is elég, hogy az ifjú leány megértse,
S szerelmes szívét ne törje, s meg se sértse!
„Most menj! Még csak szóra se nyíljon a szád,
Ha jő az idő, úgy is eljövök majd hozzád!
Menj, mert csak én kellek nekik, tudom,
Vissza se nézz, úgy szaladj a folyó menti úton!”
Ám hiába minden, hisz a rablók kardja éles
Mint az ordasok tépője, hol a gyomor éhes,
Melyek üvöltenek kínjukban: enni kéne már!
Abosra, s az ifjú lányra, hosszú rabság vár.