Gyönyörűen sütötte a nap az Andrássy út villáit. Szerelmesek andalogtak a fák árnyai közt, vagy épp ültek egy-egy padon, és élvezték a késő nyári nap melegét. A Kodály Körönd hűvösében egy feltűnően szép szőke lány várakozott. Kellemes parfüm illata úgy lengte körül, mint a napot az aranyló sugarai. Ruházata nem volt kihívó, de tökéletesen kirajzolódtak nőies vonalai. A lány közelében megállt egy autó, a benne ülő férfi néhány másodpercig a nőt figyelte, mielőtt megszólította.

          –Gyönyörű vagy!

          –Késtél öt percet.

          –Jó, most beszállsz vagy elraboljalak?

          –Ciki lenne, ha felsülnél, inkább beülök. Hova megyünk? – kérdezte a nő.

          –Te csak bízd rám magad!

          –Vakon!

          A lány egy pillanatra behunyta a szemét és mosolygott. A férfinak elég volt ez a rövidke pillanat arra, hogy fölfalja a tekintetével, és megbizonyosodjon arról, hogy a nő tökéletes. Élete folyamán voltak gyönyörű női, de mit is ér a szépség, ha az nem lobbantja lángra a férfi szívét.

          –Mire gondolsz? – kérdezte a lány.

          –Rád – mondta őszintén a férfi. – Jó veled!

          –Én is rád gondoltam.

          –No, és vajon mit?

          –Hát… hogy mennyivel nyomhatsz fekve?

          A férfi elmosolyodott a lány humorán. Beültek az autóba, ami csendben suhant a Váci úton, majd valahol lekanyarodott a Duna irányába. Az étterem, ahova betértek, többszintes, teraszos, mediterrán növényekkel sűrűn beültetett, igazi romantikus hely volt. Ráláttak a Dunára, amelyen hatalmas teherszállítók és kecses szárnyashajók szelték a habokat.  Meghitten beszélgettek, élvezték a nyárutó simogató napsugarait.

          –A gyerekkorom jut eszembe, amikor az apukámmal sétáltunk erre, de akkor még nem volt ez a sétány, csak valamilyen gyár. – A lány odabújt a férfihoz, érezte izmos vállát és bőrének melegét a vékony ingen keresztül is.

          –A férjedről mesélj! – szólalt meg a férfi.

          A  lány meglepődött.

          –Nincs mit mesélnem róla. Hagyjuk őt otthon, csak a miénk legyen most az este! – kérte a lány a férfit.

          A nő elővette telefonját, és üzenetek közé lapozott : „Alig várom már, hogy átölelj, s én forró csókjaimmal kényeztesselek!” A férfi meglepődött. Aki ilyen szépeket ír a feleségének, az nagyon tud szeretni!

          –Igen. Csak ezt nem nekem szánta. Ezt véletlenül nekem küldte el, miközben útban volt a barátnőjéhez – mondta a nő bosszúsan.

          –Ez csúnya dolog! Meg se érdemel téged az a pasi!

          A lány elkomorult.

          –Ne is beszéljünk róla! Nemsokára válunk, még egy hónap van hátra, de félek tőle, néha agresszív tud lenni. Hagyjuk, tényleg ne beszéljünk róla!

          Odasimult a férfihoz, aki magához húzta, és finom csókkal érintette az ajkát. Olyan érzése volt, mintha áram bizsergetné, pedig csak a boldogság- hormonok izzították föl a testét.

          –Igyunk egy kis pezsgőt, a legédesebbet, olyan édeset, mint a csókod! – mondta a férfi, majd intett a pincérnek.

          –Nocsak, nocsak! Le akarsz itatni egy védtelen nőt? – kérdezte huncutul a lány.

          –Igen! Hátha úgy szebbnek látsz…

          –Na, és ha csúnyábbnak?

          –Akkor nem kapsz többet inni!

          Lassan megnyúltak az árnyak, a nem is olyan távoli, budai hegyek vöröses ágyába igyekezett a nap. A szerelmesek még mindig az étteremben ültek, a férfi keze a lány kezén pihent, aki nem húzta el, érzékeltetve, hogy a szimpátia, teljesen kölcsönös. Beszélgettek mindenről, a pezsgő varázslatos mámorában teljesen felszabadultak. Immár nem volt titkuk egymás előtt. A férfi elvált volt, hosszú évek óta egyedül élt. Szerette a szabadságot, ám ez a nő kárpótolta minden csalódásért. Vele össze tudta volna kötni az életét, még egyszer s utoljára, egy életre.

          –Gyere, Sétáljunk egy kicsit a parton!

          A férfi intett a pincérnek, és fizetett. Lesétáltak a lépcsőkön, a nő szorosan a férfiba karolt, aki hátrapillantott, olyan érzése volt, mintha követnék. Talán egy rossz beidegződés. Összebújva sétáltak tovább a Dunaparton a kissé hűvös éjszakában.

          Egy héttel korábban egy budai bevásárlóközpont népszerű kávézójában két férfi csendben beszélgetett. A legjobb időpontot választották, még alig voltak a helyiségben. A zene szólt, a mosogatás és az üvegcsörömpölés zaja elég volt ahhoz, hogy Sarman tudja, így bajos lesz értékelhető beszélgetést rögzíteni, ha bárki is csőbe akarná húzni. Nem ismerte a férfit, nem is bízott benne, és még azt sem tudta, mit akar tőle. Megvárták az italokat. Sarman ínyenc volt, nem ivott akármilyen kávét, de már az illatán érezte, eredeti, ínycsiklandó, itáliai márkát takaró főzet. Belekortyolt.

          –Kiváló! De gondolom, nem a finom kávé miatt találkoztunk.

          –Valóban nem. Nos, válófélben vagyok. Hat évi házasság után a feleségem tavaly beadta a válókeresetet. Hogy miért, nem igazán érdekes. Vagy netán érdekli? – kérdezte provokatívan a férfi.

          –Nem. Az nem rám tartozik – válaszolta a magánnyomozó diszkréten, miközben nagyon is érdekelte volna, hiszen a válás oka komoly információs tartalommal bírhat. Valószínűleg, így akarta a férfi ködösíteni a jellemét. Sarmannak nem volt szimpatikus. Ismerte az ilyen típusú embereket. Bizonyára az éjszakát is átmulatta valahol, látszott a szemén, a gyűrött arcán. Egyre inkább érdekelte a válóok.

          –Szóval, a válóperes ügymenet kevésbé izgat, az ügyvédemmel rendben vagyunk, gyermek nincs, azzal sem lesz gond. A vagyonmegosztási per már inkább érdekes lehet. Konkrétan arra vagyok kíváncsi, hogy amióta megromlott a kapcsolatunk, lett-e különvagyona, amiről nem tudok. Esetleg egy bankszámlaszámon vagy a párnája alatt elrejtve…

          –Az utóbbit magára bíznám – vágott közbe Sarman.

          –Ezt csak jelképesen mondtam, de mindenre kíváncsi vagyok, no, meg hogy van-e pasija.

          –Értem, de minden infóra szükségem van a feleségről: fénykép, munkahely, hobby, gépkocsi, minden, ami a munkámat segítheti…

          –Nem maga a detektív?

          Az ügyfél szenvtelen megjegyzése ismét feldühítette a nyomozót, de nyelt egyet.

          –Kőműves a szakmám és asztrológus, csak hobbiból nyomozok – válaszolta cinikusan.

          –Valóban? – Most az ügyfél lepődött meg.

          –Én kinyomozom azt is, hogy jövő nyáron mit fog csinálni a volt neje, de az sokba fog kerülni!

          –Elnézést, csak vicceltem. Elküldöm email-ben az adatokat és a fényképeket.

          –Nem. Jobban szeretném, ha holnap ugyanitt, ugyanebben az időben találkoznánk. Ne legyen semminek se nyoma– mondta Sarman határozottan .

          Sötét volt a Duna part, csak a szemközti hegyeken vibráltak a fények. Egyre hűvösebb szél fújt a folyóról. A férfi lezárta az autóját.

          –Hívok egy taxit. Bemegyünk a perzsa étterembe, vacsizunk valami különlegeset.

          –Csak nehogy ők egyenek meg minket! – mondta a lány mosolyogva .

          –Nem, dehogy.  Egy ősi civilizáció hordozói, úgy mint a jászok.

          –Tudom – mondta a lány–, csak vicceltem.

          A férfit kissé meglepte a lány ez irányú tájékozottsága, és egyre inkább úgy érezte, hogy nem is annyira a nő szépsége, hanem sokoldalúsága, vibrálása az, ami rabul ejti. Az esti vacsora ezt a bensőséges érzést csak megerősítette.

          –Elhoztam, amit kért.

          Az üvegcsörömpölés, a halk zene ugyanolyan volt, mint előző nap, sőt még a fickó is. Kialvatlan, borostás és szemtelen. A nyomozó, az illatozó kávé kortyolgatása közben, átnézte a feleségről összerakott aktát.

          –Ha jól értelmezem, az édesapja rábízta a cégvezetést, kötetlen munkaidős, felelős beosztásban, bármeddig dolgozhat.

          –Igen, de általában délután öt és hat között végez. Ez az ezüstmetál 530-as az övé.

Pár nappal később.

          Sarman már délután három órakor elfoglalta a helyét a szemközti parkolóban a jó öreg, szürke Toyotával. Ez az autó senkinek sem tűnt fel, de szenvedett a hőségtől, úgy érezte, hogy a kocsi belsejében legalább kétszáz fok van, és mindjárt megfő az agya. A nyitott ablakok jelentették a klímát az öreg, de megbízható autóban.  Végre meglátta kihajtani az ezüst BMW-t. Fölvette, de egy – két autót maga elé engedve követte a lányt, aki először egy benzinkúton állt meg, majd egy edzőteremnél. Sarman úgy döntött, utánamegy, bizonyára itt van valamilyen pasija, és egyébként is oly mindegy, melyik edzőterembe fárasztja ki magát.

          A lány aerobikozott, majd, némi súlyzózás után, a futópadon folytatta. Sarman elindult tusolni, nehogy a nő előbb végezzen, mint ő. Felfrissülve ment a recepciós pulthoz, kért egy turmixitalt, és a háttérben meghúzódva, kortyolgatva várta a lányt, amikor hangosan ráköszönt egy tagbaszakadt fickó.

          –Szevasz, Rambo! Hogy vagy?

          Sarman megismerte a srácot, akivel egykor, valamelyik diszkóban dolgozott, de nem volt szerencsés a találkozás, félt, hogy fölfedi a kilétét, ezért csak diszkréten köszönt vissza.

          –Szia.

          –Csinálod még azt a magánnyomozó céget? –Ekkor lépett ki a lány az öltözőből.

          –Bocs, majd dumálunk, most nem érek rá!

          A régi haver kissé sértődötten vonult vissza. Sarman csak remélni tudta, hogy a lány előtt nem fedték föl. A célszemély elindult a kijárathoz, ő pedig követte.

          –Te követsz engem? – fordult meg a parkolóban, az autójánál a lány, de az föltalálta magát.

          –Igen, követlek, tűzön-vízen át, vakon, az utolsó csepp véremig. A benzinkúton láttalak meg. Amúgy erre vitt az utam, de ha már bejöttél edzeni, gondoltam hátha megismerkedünk.

          –Most már ismersz. De ne kövess légy szíves!

          –De ha pont arra visz majd az utam, amerre te mész? – A lány elmosolyodott.

          –Most el kellene döntenem, hogy a jófejek vagy a szemtelenek közé soroljalak be.

          –A jófejek közé – vágta rá Sarman.

          –Na, jó! Kövess, ha be tudsz fogni, járhatsz ide edzeni, nem zavar, sőt, egy turmixra is a vendégem leszel, de gyanítom, soha többé nem találkozunk.

          –Jó. De ha én győzök, meghívlak vacsorázni valami romantikus helyre, és köteles leszel eljönni. Miközben Sarman beszállt az öreg autóba, a lány magabiztosan válaszolt.

          –Rendben van.

          A lánynak tetszett a férfi magabiztossága, és mielőtt még elindult volna, dobott a férfinak egy mentőövet.

          –Ha mégsem érnél utol, egy ital italra itt, akkor is a vendégem vagy.

          A lány elindult a győzelem biztos tudatával, a legbelső sávban, cikázva az autók között, majd ráment egy kétsávosra a legbelső sávból, jobbra kanyarodva, mint a filmeken, nagyon jól vezetett. Nem hitt a szemének, de a férfi még mindig mögötte volt. Nem akarta magát hazáig kísértetni. Félreállt. Sarman leparkolt mellette, majd elismerően mondta:

          –Te is az oroszoktól tanultad ezeket a trükköket? Majdnem lemaradtam.

          –Nem, de most már ne kövess tovább! Légy szíves!

          –Jó. De mi lesz a randinkkal?

          –Add meg a számod! Holnap felhívlak egyetlenegyszer, egy ismeretlen számról, egyet fog csörögni, ha fölveszed, randizunk. Nem hívlak másodjára. Isten áldjon, angyalarcú!

          Sarman nem gondolta volna, hogy ez lesz a kimenetele a nyomozásnak, de a sors alakította így a dolgok menetét. Örülhetne is, hiszen így több információhoz is juthat, a gond csak az, hogy valami bizsergés rázta meg, és valami megfoghatatlan érzés kerítette a hatalmába. Megint, és ez semmi jót nem jelentett.

          Vörös színű puffok vették körül az alacsony asztalokat, európai ember számára ezek inkább kényelmetlenek voltak, bár szokás kérdése minden. A boxokban ülők vízipipából fújták a füstöt, közben ették az eléjük rakott grill-tálakat. Sajátosan keleties hangulatú volt az étterem. A csendet hirtelen hangos zene és hastáncosok zavarták meg fergeteges műsorral. A lány közelebb bújt a férfihoz, aki úgy érezte, hogy nem fog tudni ellenállni a szerelemnek. A műsor sem érdekelte, csak a lány közelsége.

          –Ízlett a kaja?

          –Igen – mondta a lány. – Finom volt, mint a csókod. –Nehezen tárulkozom ki, nagyon nehezen adom a szívem. Légy szíves ne élj vissza vele!

          Sarman úgy érezte, megnyílik alatta a föld.

          –Jó napot! – Sarman a kávéját kevergette. A szokásos halk zene és üvegcsörömpölés mellett ugyanaz a kávézó, ugyanaz az ügyfél. –Azért kértem, hogy találkozzunk, mert nem tudom vállalni az ügyét.

          –Tessék? Mit mondott?

          –Nem tudom vállalni az ügyét. Ne haragudjon! Megnyertem egy pályázatot, az most minden energiámat leköti. Ezért vissza kell utasítanom önt.

          –Ezt nem tudta előre? Csak vesztegetem az időmet magával! Legalább megtudott valamit?

          –Semmi lényegeset, ami közelebb vinne az ügy megoldásához.

          –Tényleg, csak pocsékoltam magával az időm! Tartozom valamivel? – kérdezte ingerülten a férfi.

          –Nem – Sarman őszintén gondolta. –Nem, semmivel.

          –Nem, nem. Akkor köszönöm a semmit.

          A férfi felállt, majd köszönt és távozott. Sarman tudta, hogy soha többé nem látja a fickót, nem úgy a lányt, és ez volt a gond nagyobbik része! A nyomozó egész álló nap a telefonját leste, de hiába. Estére föladta, csak néha nézett rá, volt-e nem fogadott hívása. Egyszer csak megcsörrent.

          –Elkéstem! B…ssza meg! – bosszankodott, majd tízperc múlva megint megcsörrent, amiről szintén lemaradt.  Szórakozik velem ez a nő, ezt nem lehet így fölvenni, azt ős is tudja! Majd ismét csörgött, hosszan.

          –Halló!

          –Szia. Azt hittem már nem akarod fölvenni a mobilodat .

          –Dehogynem! Csak lemaradtam, hiába igyekeztem. 

          –Holnapután egésznap ráérek, de csak, ha őzgerincet ehetek.

          –Naná! – vágott közbe Sarman. –A holnaputáni menü Pest összes, valamire való éttermében őzgerinc lesz.

Egy évvel később

          Sarman átölelte a lányt. Szőke, hullámos haját érezte a vállán. Megvadult ettől az érzéstől. Lassú zenére, ölelkezve táncoltak, szerelmesen, egy kellemes szórakozóhelyen, ahol a fények lágyan visszatükröződtek a Duna-öböl csendes vizén. Ittak még egy pohár pezsgőt, lassan hajnalodott.

          –Jól vagy? – kérdezte a nyomozótól a barátnője.

          –Tessék?

          –Azt kérdeztem, jól vagy-e? – Sarman lassan visszatért gondolataiból. 

          –Hogyne! Ne haragudj, elgondolkodtam egy munkán.

          Ebben nem is hazudott.

          –Kimegyek a mosdóba.

          A férfi lassan lépkedett. A mosdóba benyitva megállt a tükör előtt, és visszaidézte azt a napot, azt az estét, amikor elmondta a lánynak, hogy külföldre megy dolgozni, és nem is jön vissza. A nő szeméből akkor kicsordult egy könnycsepp, felállt az asztaltól és elsietett, ő meg egy hétig részeg volt.

          –Most visszamész, és szórakoztatod a lányt! Ő nem tehet róla!  –mondta Sarman magában beszélve. Jólesett kiöntenie a lelkét, még ha egy tükörnek is, másnak úgysem beszélhetett róla.

          –Ja, hogy nem vagy szerelemes! Örülj neki! Ő úgyis megtudta volna, hogy magánnyomozó vagy, és volt férje fogadott föl. Na, mosolyogj, te barom!

          Sarman nem tudta, hogy jól döntött vagy sem, de lehet, hogy a nő soha nem bírt volna neki megbocsátani. Fájó szívvel gondolt az ölelésére, az emlékekre, Duna- parti vendéglőre, a perzsa étteremre. Bízott benne, hogy egyszer elmúlik ez a gyötrő érzés. Igaz, minden információt megszerzett, ami a volt férjnek kellett volna, de ez már csak az ő titka marad. Örökre!

          Visszaindult. Tücskök cirpeltek a homoki, aszott füvön. A félhold fönt kérkedett. Csárdában a zenekar húzta, kívül gyönyörű park, szökőkúttal, itt hajnalban is van konyha. Odalátszottak Kecskemét fényei.

          –Táncolunk? – kérdezte Sarman a lányt. A közeli útról is lehetett látni, ahogy odabent,  kellemes, lágy zenére, összefonódó alakjuk lassút táncolt.

További fejezetek a könyvben