I.
Az égen apró bárányfelhők úsznak
Kik sugarakat lopnak néha túsznak,
Majd elengedik őket, mélybe esnek,
Pihenni, fát, vagy háztetőt keresnek.
Ily fényben fürdék a királyi város,
Ki egy esti mulatságra várományos
A fényes bál előtt nagy lovagi torna
Hol elkelnek a lányok szépen sorba’!
A szellők könnyed leveleket ráznak
Szép udvara van a nemesi háznak,
Amely a nagyságban majdhogy várrá lett,
De özvegye nemrég férjet temetett.

II.
-Szervusz úrnőm, oly ragyogó, s szép vagy,
Míg össze nem törsz engem így is maradj,
Bár apró ráncodon ott egy csöppnyi bor,
De itt a szájfény, púder, s a hintőpor.”
„Tudnod kell, hogy mily kedves vagy te nekem.
Tükör benned, mily örömömet lelem!
Jó vagy hozzám, szép, mint önnön magam,
Így dicsérnem kell téged minduntalan.-
-Te vagy a legszebb kerek e világon,
Mily sikered lesz eme úri bálon,
Nemes lovagok keresik majd kegyed,
Ki pompában hozzád való, észrevegyed!-
-Hallgass már tükör, ne légy ily ostoba!
Nekem csak a herceg, lovag nem kell soha
A lelkem pedig reményben fürösszed!-
-Úrnőm! Hercegé nem lehet egy özvegy!-
Sötét viharfelhők gyűltek össze rögtön,
Kik villámokat szórnának örökkön,
Fiuk fergeteg, özön mindnek lánya,
E szóra reped kastélynak márványa!

III.
A tornára vitézek özönlenek,
Kiket szívből menyecskék köszöntenek,
Szívük dobban, ha egy lovag rájuk tekint,
Győztesnek csókot dobnak megint, megint…
Mire közelebb jő a vörös alkony,
Csak egyetlen egy lovag marad talpon,
És ha szóbeszéd nem csal, igaz,
Ki veretlen, csak a herceg lesz az!
Dobogó szívek, pártátlan menyecskék,
Kik a győztest csak maguknak szeretnék,
Ki lovag és a királyi vér sarja,
Mily érdekes, őt csak egy nem akarja.
– Herceg, mily véres játékot űzöl te?
Vér, törött dárdák, ha nézek körbe,
Mily királyság, hol játék az erőszak,
Isten ily birodalomnak határt szab.
– Szép asszony, minden szavad tévedés,
Úr kardot ád, ha pusztán a hit kevés,
Ha az ördög maga dúlja az országot…
De most megyek, ha nem bánod!
– Herceg, nem győztél meg, tudod legbelől,
Miért menekülsz hát válaszom elől?
Tán félsz, hogy utolér az igaz vádja,
Vakként vezeted, ki ezt át nem látja!-
– Úrnő! Nem érek rá vitázni most véled,
Az esti bálon szánok időt néked!
Meggyőzni: Nem bűn, amit teszek,
Másként, rablótól véresek a kezek!

IV.
Az úrnői palotára est köszön,
Ím, a kövek táncot járnak, esküszöm!
S boldog a több száz éves platán,
Asszonyának boldogsága hallatán.
– Tükröm, tudd, hogy én mily örömmel vagyok!
Hisz már enyémek az ölelő karok,
Ma este nem más, mint a herceg vár rám,
Többet nem szív könnyeket a párnám!
– Úrnőm! Magányod te magad akartad,
Hisz ki szeretett halálba zavartad!
Hányszor toltad el ölelő két kezét,
A harsány hangod az idillt verte szét!
– Hallgass hát el, mert kidoblak körömből,
S a tested a márványon csörömpöl,
Nem szándék vezérelt, csak úgy volt kedvem,
Neked nincs jogod bírálni a tettem!

V.
Fénylő csillagok gyullanak az égen,
S a kövér holdat körbe fogják szépen.
Majd táncra hívják annak udvarában,
Míg elfáradnak hajnal hasadtával.
Lent szintén bálra készül most a város,
Melynek tornya, mind, ezüst holdsugáros,
Hintók suhannak grófok, bárók rajta,
S íjat feszít Ámornak a karja.
Lám, lassan megtelik a báli terem,
Mely lányban szebbnél szebb rózsákat terem
Némelyiket csak egy – egy angyal követ,
Az özvegy nem bír csakis drágakövet!
Herceget az özvegy követi szemével,
De ő csak egy lánnyal kél egész éjjel,
Ki szűzies, mint cseresznye virága,
Lovagra minden pillantása drága.
A hold útját fönt egyre arrébb teszik,
No, végre, a hölgyválasz következik!
Az özvegy, mint villám fönt az égen,
– Herceg! Válasszal tartozol te nékem!
– Nem tartozok én senkinek semmivel!
De jöjj, a tánc szép perceket mível!
S pörögnek úgy, ahogy a zene szól,
Miközben a hold lefelé araszol.
– Most köszönöm a táncot hát asszonyom,
Szerelmemmel ama leányt hajszolom.
Megbocsáss, ifjú szívem érte lángol,
Hisz oly forró, mint izzó fa a lángból!
– Várj! Bújj közelebb, senki meg ne hallja…-
(Egy pár tincs, a herceg vigasztalja)
Ebből, ha Istenek is úgy akarnak
Nedűt veszek szerelmi bájitalnak!

VI.
– Édes úrnőm, mondd hát nékem, mit teszel?
Ámor nyilát, mily bűbájjal mérgezel?
Ha nem őszinte vonzalmad, meglehet…
Pokollá lesz általa az életed!

VII.
Alkony suhan csendben el a fák között,
A nap korongja a horizonton eltörött,
Sebéből vért folyat a nyugvó tájra,
Amely az égnek mély sötétjét várja.
Nagy vadászatból jő haza a herceg,
Lovon, s íjjal töltött minden percet,
Csapzott és szomjas is, mint fáradt lova,
Menne ő itatni, de vajon hova?
– Uram! Az özvegynél ihat minden lovunk,
S meg is pihenhetünk ott majd magunk.
Csak egy kicsit, ha te is úgy akarod.
Íjtól neked is elfáradt a karod.
– Jó, hát legyen, én úgy se nagyon bánom,
Csak nehogy itt törjön ránk az álom!
Ajándéknak a leggyönyörűbb vadat,
S mellé még, ha egy két fácán akad!

VIII.
– Úrnőm! Útban van a herceg, ez a hír,
S annyi lőtt vad, hogy ló azt alig bír,
Bizonyára fáradtak, hát szavam halld,
És el ne feledd hát a szerelmi bájitalt.
– Jó, tükör, de most fogd be a szád,
Vagy e kristálypoharat vágom tehozzád,
Elő a szépítőporokkal, de gyorsan,
Le -varázsszerrel- ráncomat hadd mossam!

IX.
– Üdvözöllek házamban szép hercegem,
Oh, mily megtiszteltetés ez énnekem!
Szolga! Lovaknak szénát, cukrot, zabot…
Nekünk kelyhet, mi finom borra szabott!
– Ne fáradj, özvegy, elvagyunk a porral,
De mégis, töltess egy – egy kupa borral!
Nem messze a vár, mindjárt haza érünk,
A vad volt, de éj lesz ellenségünk!
– Nyugodj hát meg királyi nemes lovag!
Hisz úgyis abrakolnak még a lovak,
Add az íjad, had tegyem, ott a padra,
Igyál velem, tudom, el lehetsz apadva!
Fölragyog a hold a fák lombjai közt,
Melyeket ezüst sugarával füröszt.
Özvegy tölt, a hercegnek s magának is,
Éji árnyával játszik el a haris.
Az úrnő haján csorog le a holdfény,
Szeme gyémánt fényes, hol meg rubint mély.
Majd egy fénylő üstökös, fönt, eget szánt.
De lobbanást, mint szerelmet, nekik szánt.
– Mily finom a bor! Úrnőm vagy te nekem,
Ajakad csókolnám, de nem tehetem…
– Miért is nem? Hát bújj közelebb hozzám,
A te csókodtól, csókra éhes a szám!