Magyary Hunor
Budapest 2022-11-05
Mintha jártam volna ott valamikor,
ahol égig érő hegyet fest a napsugár:
aranyszín, vörös, néhol inkább bíbor,
csúcsok közt az alkony lábujjhegyen jár.
Talán nem is földi táj. Félelmetes, szép,
meredek falán csak félelem terem,
és magány, olykor sziklát öklelő szél,
mi tomboltán megpihen a bérceken.
Az égi pásztor bárányait terelgeti össze,
hisz közelít az est, sötét és mogorva,
völgyeken virágok sárgulnak az őszbe,
sűrű száraikkal egymást átkarolva,
Hiszen hosszú lesz az éj, mi tél illattal jő,
nem kérdez, csak minden nap rabol
hol meleget, hol fényt, s megremeg a kő,
mert az ormokon már fagy gyalogol.