I.

Valahol az erdő szélén füst gomolyog,
Rogyadozó házban egy láng imbolyog,
Majd elhal az is úgy, mint ki benne volt,
S hogy mi történt tanúja a fénylő hold.

Lováról leszáll egy daliás vad legény,
Könnyezik, a lélek nem is oly kemény!
Siratja kedvesét, ki odabenn égett,
Ifjú házasként a női ölben mag sem érett.

Térdre rogyva, imára kulcsolja két kezét,
„Add istenem, hadd lássam szép szemét,
Érezzem még vállamon ölelő két karját…
Ha nem, Tárd elém az öröklét kapuját!”

S ím érzi tüzes ajkait habzsoló ajkán,
Szőke haja alatt, szerelmes szív a balján.
Magához öleli, az majd roppan bele,
Izmos mellén simul a lány dús kebele.

Majd elmúlik e gyönyörű álomsor,
Helyette szunnyadó parázs és a por,
Majd elhamvad, már semmi sem ég
Tán egy távoli hang „Találkozunk még!”

II.

Bizony szörnyű kínt hozott a tatár,
Lángban égett akkor száz, meg száz határ.
E daliás ifjú, bár sokon bosszút állt,
De nemsoká a másvilág ösvényére rátalált.

Folyt köv.