Magyary Hunor
Budapest 2015-12-19
A nap vonul lefelé lassan, s oly balgán,
hisz nékem a hűvös szél lett királyom,
így a magam ura vagyok, nincsen falkám,
vezérem a hold, a felhőn túl is látom.
Éh nem vezet, a vágyam nem akarja,
mivel már a szenvedély sem éget,
folyammá lesz a semmittevés partja,
az ingovány alattam soha nem ér véget.
Majd egy hang kínozva kéjeimmel játszik,
míg gyilkos ösztön fertőzi a vérem,
lopakszik a csend, tépő fogam látszik,
s hogy nem ölök, immár nem ígérem.
Hisz itt a bárány, ki pásztorára köp,
kinek nem használ szidás, sem intelem,
ezért lett most piros alattam a rög,
míg ő vérző áldozat, én lettem védtelen.
Így ismét a gyóntatók székeiben ülök,
hogy szentelt vizet szórjon rám a pap,
és Istent kérem „kerüljetek bűnök!”
mert a démon bennem tőle új erőre kap,
de az ő imájuk se több, mint kárhozat,
a freskó angyala fönt meg se retten,
ám int: „ha kívánja légy farkas, ő áldozat
egyben bűnös, mégis téged érnek tetten!”
Tudom, nincs menekvés, jöjjön hát a tor!
Ki pásztorán túl is a farkasáért sír,
annak lelki üdvét századjára lepheti a por,
hogy túlélje, mindig megmozdul egy sír.
Most ismét húsod tépem, ölel két kezed,
míg vijjogó keselyűk fújnak harsonát,
kívántad, hogy megöljem hét erényed,
de te vagy ki tovább élsz, én kapok bitófát.