Dél-Erdély

A török kéretlen hazánkban ismét,
S tűzzel, vassal a Magyar ellen vét.
Rabol, amit csak bír kincset, aranyat,
S a nép Dél-Erdélyben bút arat!

Hunyadi János, üzen, mint a villám,
S ágyúgolyó csapódik a várak falán,
Melyet az elfoglal, vagy éppen dúl,
Hol ismét az ártatlan nép vére hull!

A török ízlelgeti a Hunyadi nevet,
Ám e közben az csöppet sem nevet,
Inkább szalad, hol rövidebb az út,
Nem kér ily hadvezértől háborút.

A török hegyen-völgyön át menekül,
Ám egy hatalmas szikla legfelül,
Dübörgő robajjal szakadt le rájuk,
Nem maradt út helyén csak ár, lyuk.

Leszakadt a hegyoldal, földmozgás,
A basában bú, s bő káromlás,
Mert elvitte egy szikla a nemesi sátrat,
Mély a vére, a legkisebb lány utáni bánat.

Izen, s erre Hunyadi két napot vár,
De a basa hegyet-völgyet hiába jár,
Gyermekét sem élve, sem holtan nem talál.
Bizton magával ragadta a rút halál!

„Kegyelmes uram, Allah nevében,
Ne legyen nékem harcos a vérem,
Némi aranyat s az ikreket raboltam,
Az arany a tiéd, ezeket akarod-e holtan?”

A hatalmas úr csak néz a vezírére:
„Azt engedjétek, szennyezze hegyet a vére,”
E lány immár gyermekem a holt helyett,
Helye mostantól az enyém mellett!

Szalad a gyermek, néha megáll, sír.
Nem tudja húgáról jő-e valaha hír.
Látja-e még büszkén, mint előtte e tölgy,
Avagy lesz belőle háremhölgy.

Majd egyre szürkébb körötte az erdő
Egy-egy fa búsan nyekergő,
Másik ágával szúr felé, mint a kard…
Egy gyermek bátorsága meddig tart?

S körötte az állatok mind őt lesik,
Talán föl is falják, hogyha elesik!
Sötétben rá vadászik a villogó szempár,
Pedig az csak szentjánosbogár!

Félelmében bebújik egy fa lombja alá,
A vadakat már többé nem hallá,
Mert oly kimerülten alszik el,
Vele –az erdőn túl- csak a napkorona kel.

Útjára indul, messze van faluja,
Mily nehéz lehet szüleinek búja,
Csak eljusson majd odáig élve,
Ne legyen farkas, medve, s néz félve!

Nem messze, mintha egy gyermek állna,
Szája oly piros, mint a málna,
Haja ébenfekete, s kissé hullámos.
Látszik szomorú, megtört, éhes, álmos.

Látja, ruhája tetőtől talpig selyem,
Ez egy török, ez itt nem jő velem,
Lehet felőlem akár elesett lány,
S bánatában így: „Pusztuljon mindahány!”

Ám oly bánatos volt a leány arca,
Megindult lelkének pusztító harca!
Végül megsajnálta, tán van itt vadalma
Mielőtt e szerencsétlen éhen halna!

Folyt. köv.