Előszó

Én úgy képzelem, hogy nagy költőink, ahogy sétálnak túl az időn, egyszer csak megállnak a lapok – ablakai előtt, meghallják, hogy a mai világból átszűrődik valami, a klasszikus költészet visszhangjából ezekben a versekben.

„Köd lopakszik hideg téli esten,
nyelvet ölt rám, a téren átoson,
felkúszik a fán, a lámpatesten…,
majd lassan úrrá lesz a városon.”

(részlet a Forró szél a ködben  című versből)

Mert habár még, néhol gyalulatlanok a sorok…pont így mutatják meg, a bennük élő lélek-erejét, az érzelmek lírába áthullámzó csillogó anyagát. 

A boldogság drámájából, mégis kivirágzik a remény mini – ódája. Valami folyamatos rezgés, áramlás van a sorokban, a betűk-villanypásztora azért megcsíp, ha közel mész a szerelem-csodájához, az amputálhatatlan – vágyak nagy horderejű mozdulataihoz. Szavak kavicsai, érzed, hogy versföldön jársz, ahol sorok – útja rímekben fordulnak el, hogy megtalálják egymást.

Gyanús lehet, kezdők első kopácsolásai a költészet délibábjairól: szerelem, csillagok, pillanat, végtelen, napfény, harmatcsepp…, mégis van bennük valami ígéret, valami hozadék, valami felmutatás, kiragadás, és végül megtalálás, ahogy a csillagokban, mégis csak a földet találjuk meg. Mert ezek nem versszakálarcok egy költészeti bálon, hanem megélt álmok követelődző valósága.

Van a verseknek egy belső csatornája, ahol kifolyik a felesleges, és, ami végig bennük van. Egymást keltegetik, mielőtt bezáródnának. Még nem mer elszakadni a költő a jelenéssel a jelentéstől, de már érezni, hogy az értelem maghasadásában robbanni készül a látomás:

„Csak téged látlak, ha lehunyom szemem,
Az is gyönyör, ha kimondod  nevem,
Amikor ölelsz, ünnepnap nekem,
Úgy érzem, egy angyal táncol velem”

(részlet, az Angyali tánc című versből)

Lehet a kötetben koncepciót, tematikai felépülést keresni, de azt hiszem, hogy inkább magát hozza létre a könyv, mert olyan ösztönszerűen lélegzik, hogy megszépül.

Sokszor beszél a versek írója a vers helyett, de ugyanakkor érezni, hogy az ihlet lendülete elragadja tőle művét, hogy immár elkezdje örök életét élni:

„Hogy mégis mit is keresek itt,
mi az, mi a földi útra vitt?
Válaszolnom erre nem lehet,
e kérdésre nincsen felelet.

Nem beszélhetnek helyettem,
ők sem, kik őrködnek felettem,
bár képviselnek oly erőt…
de ki is győzné meg a kétkedőt?”

(részlet a Fény a sötétség felett című versből)

Önmonológ, vallomás? Talán egy költő égi – membránja, amivel képes volt megrezegtetni az elmúlástól prométheuszi módra ellopott szavakat.

Ősz a vad hegyen

Mintha jártam volna valamikor ott,
ahol az égig érő hegyet élteti a napsugár,
igaz, hogy az árnyas túloldala oly halott,
hogy azon a dér is lábujjhegyen jár.

Mint egy mindent elsöprő szerelem rég,
ifjúkori hév, amely álmokon repül,
de csalóka a végtelennek tűnő tiszta ég,
mert a csúcsokon túl a remény is kihűl.

Ajánlom a kedves olvasó figyelmébe Magyary Hunor kötetét!

Szentjánosi Csaba