Csak lassan engedett a hideg mélykék,
Mintha az éj szárnyait nem is érnék,
A robbanó aranyszínű fények,
Mik a feltűnő égitestben égnek.

De mégis, és mégis felizzott a táj,
És dobban, mint akinek a szíve fáj,
Mert már rég élettelen, s oly kopár,
Bár egy – egy gyík néha áldozatra vár!

A leélt Urukon, más nem bírja ki,
Hüllők, az univerzum más foglyai,
Kikre halál vár, vagy a bolygó fogad,
S ha így, dolgozniuk kell majd sokat.

De egyre föntebb delel Uruk napja,
A tájat majdnem vihar simogatja,
Divatra fésüli a homoközönt,
Pedig a nagy hőség még be se köszönt.

II.
-Csak engedd el magad, nem kell félned,
Úgy, kiválasztottként kell majd élned,
És hited ne hagyjon el soha,
Így leszel egy új emberlét záloga.-

Balambér aludni, felkelni sem bírt,
Létek közt lebegve fogadta a hírt.
Még nem tudta, hogy valóság, vagy álom,
Így utána kell járjon minden áron.

-Figyelj jól- Mondta a tündéri alak,
És a harcodban majd én megáldalak.
Egy kis fehér virág, figyelj a szavára,
Mert utadnak ez lészen az ára!-

III.
Uruk bolygón a meleg vizű tenger,
Mily rég nem látta, lágy partját az ember,
Hajnalban az ebből lecsapódó pára,
Köszöni létét néhány virág árva.

E kis virág az aszályban egy csoda,
És Balambér sem látta azt még soha.
Mert ilyet nem terem a sötét bánya,
Mint az író, neki sem ez volt a vágya.

Vajon hogy is kerülhetett ide,
Ártott a merész hírekkel a frigye,
Nyomán lázadás ütötte fel fejét,
Bűneként, itt töltheti majd életét.

A börtönt őrizni itt ugyan nem kell,
Ki szökne, azt a gyík rabolja el,
Sőt azoktól kell védeni a tábort,
Néhány fenevad néha így is vámolt.

Lassan már lemenőben van a nap,
A bíbor éled, majd csendben szárnyra kap,
Elbújnak e ragadozó hüllők,
Várják az éjt, az égitestbe hüllőt.

A tábort vasoszlopok veszik körül
Balambér odaoson csendben, örül.
Igen feszül a vasak közti áram,
Bármi történjék, megérje az ára!

Bár a nap egyre hosszabb árnyakat nyújt,
Sötétbe omlik, mi reggel kivirult,
Mélykékben Balambér már alig lát,
De valahol mégis ott egy kis virág.

Fehér szirmai a semmi közepén,
Isten virága ez, mégis van remény!
De indul, mert rátört Uruk éjjele,
Ám most a világ is megfordult vele!

A közeli kopár hegy kizöldült hamar,
S míg a gyenge szél virágport kavar,
Zamatos gyümölcs minden bokor ágon,
De oly hirtelen véget ért az álom.

IV.
Balambér nem értette mi is történt,
De e látomás eszét szúrta tőrként.
Ez az időutazása nem lehet,
Mert idő nem koptatta el a hegyet.

Ágyban döngette elméje kapuját,
Ugyanaz a tér, s idő, akkor mi hát?
Egy más dimenzió, tán egy másik sík?
Utána jár ennek, ha fú’ ha esik!

Alig aludt. Másnap a bánya várta,
A kemény munkát, puhány keze bánta,
S finom arcát temette a por,
A megoldás már ott volt valahol.

Este újra kiment, kicsit korábban,
Virágért, a kietlen táj porában,
Míg az őshüllők csontjai kísérték,
Tudta, egy apró virág itt mily érték!

A horizonton vörösödni kezdett,
A kereséssel igyekezni kellett,,
Amíg nem talált néhány apró szirmot,
Amely a kézbe véve szinte izzott.

Most nem volt látomás a virág eltűnt,
Nem tudta, hogy mit követett el, mily bűnt.
Vagy van, csak épp egy másik síkba ment,
Amúgy a kis virág néki így üzent.

Figyelt, eltűnni innen érdekelt,
Tudatában egy rezgés számra lelt,
És izzott a teste, mely mégse fájt,
Várta, hogy a dimenzió mikor vált.

És eltűnt az a kopár messzeség,
A nap lemenőben, de ragyogott az ég,
A bokrokon, fákon, friss húsú termés.
De van-e lakó, gyilkos-e vagy elmés?

Férfi a váltás elméletét tudva,
De e síkot elhagyni mégsem tudta
Próbálta és már zakatolt elméje…
Felfedték. Hüllők rohantak feléje.

Már érezte húsában a fogást,
De elméje megfogta a látomást,
Könnyű lett maga, de a hüllők árnya,
A testüket egy másik síkban várja.

V.
-Oh, mily gyönyörű itt a naplemente!
De van-e gyilkos veszély éjjelente,
E vadonban ha az éj ráborulna? –
De a gyíkok tépnék, ha visszahullna!

Balambér nem tehetett mást, ámult, bámult,
A kép más, ugyanaz a táj mi ráhullt,
De mert nem szenved itt aszályban a sík,
És a hegyet buja növény ékesít.

Szárnyas kavalkádja fönn az égen,
Dalolva az alkonynak szép tüzében,
S a fákon ringó nektárok illata,
Mit ellep a bogaraknak víg hada!

Holdak suhannak fátyolos ezüstben,
Tán mintha elérné az ember innen,
De oly titokzatos, szerelmes talány,
Kéz a kézben Uruk bolygó oldalán.

Hogy lement a nap azúr kékbe hullva,
Fényárnyú lepkék, röpnyi idő múlva,
Éj útjukat járni hosszú útra mennek,
Valahol angyalokkal énekelnek.

Majd felvillan egy út, mely a hegyre megy,
Holdak fénye korlátokon megremeg,
S mit Balambér szeme most észrevesz,
Ez a világ mind’ség nagy temploma lesz.

E hely, mi sötét erőt visszatart,
De Balambér, ily tisztet ő nem akart,
És az út is felfelé igen derék,
De a vadak ellen jó menedék.

Fehér lépcső, az éj fényében ragyog,
Bábkorláton rovás, mint valami tanok,
Balambér fárad meredekre fel,
De valami zajra most már felfigyel.

Alant tán kutya – macska -féle lehet,
De a hangja fagyasztá az eret,
A férfi rohan, ahogy lába bírja,
És e kínra nincsen szó, mi írja.

De felér, liheg nyomában az állat,
Ám nem talál, sem ajtó sem zárat,
Hogy bejutna, megfordul, legyen ember!
De lám az állat odajönni nem mer.

Balambér nem érti, tán ő félelmetes,
És e csodára most már okot keres,
A rejtélyt megoldani időt szentel:
A fehér kör, a templom, bizony szenthely!

VI.
Csak úgy fénylett az égen a két hold,
S csillagoktól ragyogott az égbolt,
Lent a fénylő szárnyú lepkék hada,
Hősünk tudta: az Édenkert ez maga.

S a fehér kör, mely a templom alatt van,
Oly misztikus előre haladtan,
Hogy a gyilkos, hitetlen rá nem lép,
És rájött, hogy ez egy ősi emlék.

Tenyere a szép míves szentély falán,
Hogy a templom kinyílik majd talán,
És láss csodát, megnyílik egy kapu,
Erre a fénylő csillagok a tanú’.

A szentélyben sem szobrok sem nem képek,
De a falak, boltozatok épek,
Ahogy a csigalépcsőn halad föl,
Úgy a fal ablaka szépen szűkül.

… és Balambér nem hisz a szemének,
Elő tűnnek galaxisok vének,
Ablakban az univerzum mása,
Kicsiben. Ez itt táltosoknak vára.

De fáradt, érzi pihennie kell,
A padlókő itt bőven megfelel,
Álomra hajtja magányos fejét,
Itt tudja, nyugodtan tölti éjjelét.

Magasan delelhetett Uruk napja,
A férfit annak fénye simogatja,
De bár ki se nyitotta volna szemét!
Futna, de lények fogták le a kezét.

Mint az emberek, csak magasabbak,
Véznák, szemük pedig, mint az ablak.
Már nyugodt. -Miért vagyok én itt?- Kérdi.
Nem szólnak, bár szavukat, így is érti.

VII.
– Valamikor rég, a Teremtőistent,
Mely energiát ad, ott fönt, itt lent,
Búval szolgálta meg egy hűtlen angyal,
Sötétséget épít most tanult aggyal. –

– Már majd oly fejlettek, mint mi vagyunk,
Ha győznek ők is és mind meghalunk,
Te tudsz váltani, mi és ők sem,
Kérlek, Téged el kell vinnünk innen! –

– Isten kiválasztott, hű becsületességed,
Már tudással is fölruházott téged,
De majd olyannak kell legyél mint mi,
Hogy a népünk tudjon néked hinni. –

– Keresni fognak, nem látnak, de érzik,
A kutatást meglásd nagy erőkkel végzik,
Ha itt vagy, lerombolják majd a hegyet
Amely téged maga alá temet. –

Férfi, már tudta, mi történik vele,
Hisz életében mindennek volt jele.
És most itt ül egy kozmikus hajón,
Idegenekkel, mindezt miért, vajon?

Lassan emelkedő gép, szárnyra kap.
Mély kékben, talán sütötte még a nap,
De egyre távolabb, úgy zsugorodott,
S a hajó új galaxisokat hozott.

Folytatása következik