Betyárhajsza

I. Lackó betyár

Valamikor, nem is olyan rég, élt egy betyár a láptenger közepén, ott, ahol a Tisza szétterült, és megpihent a Nagyalföld mocsaras tájain, nádasokat dédelgetve. Iszapos vizében pedig bőséggel termett hal, sikló, béka, melyek úgy vonzották a gázló madarakat, hogy néha elsötétült az ég, ha felszálltak. Valóságos édenkert volt ez, persze csak azon keveseknek, akik ismerték a lápvidéket, akik nem, azoknak gyilkos csapda, végzetes temető. Ezen kevesek egyike volt Lackó Betyár, aki leginkább abból élt, hogy csónakkal segített átkelni az ingoványon, a bátrabbakat, nagy kerülővel akár gyalog is átkísérte az egyik faluból a másikba. A két településnek nem volt sok közös vonása. Az egyik Szolnok vármegyéhez tartozott, míg a másik Hajdúhoz, az egyik falu jóval nagyobb, ott Kunok művelték a földeket, míg a másikban hajdúk éltek, évszázadokon át harcolva tatárral, törökkel a mocsárba csalva, ott leölve őket. Az utóbbiak hatalmas református tornyot emeltek a láp szélén hitet és szabadságot hirdetve, míg a másik faluban a katolikus vallás volt akkoriban elterjedve.

Szóval itt élt Lackó betyár, akit nem csak azért tiszteltek a falvak lakói, mert a mocsárba tévedteket kimentette, hanem azért is, mert a pökhendi urakat gyakran megleckéztette, és a dézsmát odaadta a legszegényebbnek. Rábizonyítani soha nem lehetett semmit, és a mocsár jó búvóhely volt két vármegye közt. A szolnoki pandúrok nem üldözhettek Hajdúba, és fordítva. 

Minden ment a maga rendjén, míg nem történt valami, ami megváltoztatta főhősünk életét, és felkavarta nem csak a két falu, de a két megye megszokott rendjét, harmóniáját is. Ez egy mindent elsöprő érzés, egy földöntúli szerelem, amely akár örök boldogságot is hozhatott volna, de nem akarok a dolgok elejébe vágni!

II. A kő legendája

Senki nem tudta pontosan, hogyan került az a hatalmas terméskő a faluba, egy olyan helyre, ahol esőben csak sár van, aszályban meg lisztfinom por, és olyan sík a táj, hogy ott a vakondtúrást is dombnak mondják.

Arról beszéltek a falusi pletykák, hogy egykor rég szekéren hozatták a hegyekből a falu ifjai, hogy azon mérjék össze erejüket, hányszor bírják a fejük fölé emelni, meg hogy ki milyen messzire bírja elgórni. A falu asszonyai tiltakoztak, hogy a szikla nem a mocsárba való, ezért szerencsétlenséget fog hozni, de mind hiába

Ez a kő most is annál a háznál áll, mely lakóinak ősei hozatták. Elvinni nem lehetett, mert ereklyének számított, de ha erőpróbára hívták egymást az ifjak, kölcsönbe odaadta gazdája. de szigorúan ugyanúgy kellett visszarakni, ahogy az állt.

Így ment ez nagyon sokáig, és nem is írnék róla, ha ez a kő nem lenne szereplője történetemnek.