I. fejezet

Az ifjú csak ment, rohant az erdő mélye felé,
Ahol ő éppen a rövidebb útját oda lelé,
Kezében balta, s nem igen fát vágni kívánt ő,
A rengeteg sűrűjén él volt szerelme, egy nő.
Vagy körötte gyújtson erdőt, hogy égjen ott…?
Hisz a sátánokból nem jó csak a rút halott!
Ölni készül az, ki a légynek sem ártott soha,
Mert az élet vele, most kegyetlen, mostoha.
De angyalok szálltak alája szépen énekelve,
Hogy ismét fényt kapjon a sötétbe vájt elme,
Hogy ismét életért dobogjon az érző szív,
Hogy ragyogjon feketéből az ezernyi szín!
„Állj meg ifjú, ha ölni kíván a bosszú benned,
Rossznak ugyan neked miért kéne lenned,
Olyan akarsz lenni te is, mint a pokol fattya,
Ki a lelked a sötét erőivel lassan átitatja…!”
Az ifjú megáll, lassan fény dereng szemében,
És ragyog, mint két frissen vert királyi érem.
Balta kihullik kezéből, ággal, tépett gallyal,
Hisz a másik a faluban várja őt egy angyal…
„Most menj!” Szólnak a röpködő jótét lelkek,
A helyes útra neked kell majd reá lelned.
Andalogj el arra, kinek boszorka lett a neve,
De jó ember ő, szépen beszéljél majd vele!”