A kéretlen szerelem

Hogy miért nem háborúzott Mátyás a törökkel, ki tudja azt már? Az igazság sírba szállt az uralkodóval együtt. Egyesek szerint igazságos királyunk nem a törököt vélte valódi ellenségnek, hanem azt, aki később mérget kevert ételébe. Irigyeink, ellenségeink azt a nézetet erőltetik, miszerint Mátyás, nem mert szembeszállni a törökkel, de miért is tette volna, ha az, akkor még nem jelentett közvetlen fenyegetést országunkra. Hallottam egy legendát az igazságról, hogy így történt vagy másként, mindenki döntse el saját belátása szerint! Íme, hát a mese!

Betörés Erdélybe

Miközben Habsburg királyunk a cseh koronáért háborúzott nyugaton, törökök törtek be Dél – Erdélybe. Dúltak, raboltak, kegyetlenül irtották a lakosságot, de az erről szóló hírek csöppet sem izgatták Albertet, a magyarok koronás királyát, fontosabb dolgok kötötték le Bohémiában, mintsem magyar alattvalói sorsával foglalkozzon. Annál inkább volt gondterhelt Hunyadi János, aki a királynak tett esküjéhez híven mellette harcolt egy értelmetlen háborúban, cseh és lengyel csapatok ellen, keresztényeket ölve, miközben jól tudta, inkább a magyar hon védelmét kellene megszervezni, mert az oszmán hadak talán soha nem látott erővel vonulnak a királyság ellen. Csak néhány éve annak, hogy a turbános hadak áttörték Bizánc erős falait, s ha nincs magyar had délen, hamarosan Nándorfehérvár tornyai is a müezzin óbégatásától visszhangoznak.

….

Hosszú, elgyötört karaván vonult a közeli falvakból Hunyad vára felé. Mogorva férfiak, riadt tekintetű asszonyok, síró gyerekek. Ökör vagy öszvér húzta szekereken, rozzant kordélyokon, vitték a megmaradt élelmiszert, és néhány dolgot, amit a fejvesztett kapkodásban sikerült összeszedniük. Siettek, hajszolták az állatokat és önmagukat is, hiszen a hátuk mögött a füstölgő falvak már arról árulkodtak, a sarkukban van a török. Vérszomjas akindzsik és tatárok járták a vidéket gyorslábú arabs lovaikon. Hiába volt minden igyekezet, a szerencsétleneket végül utolérték. Mikor már kezdték elhinni, hogy megmenekültek, a távolból lódobogás hallatszott, majd felhangzott a halál kiáltása: Allahu akbar! A csapat férfi tagjai fegyvert ragadtak, hogy védjék asszonyaikat, gyermekeiket. Nem volt esélyük, kezük inkább a cséphadaróhoz, kapához, kaszához szokott, mintsem a kardhoz. A harc hamar véget ért, a magyarok becsülettel küzdöttek, de győzött a túlerő. A martalócok a sebesülteket és az öregeket megölték, a többieket láncra verve hurcolták magukkal. A nőket háremhölgynek, a gyermekeket janicsárnak, míg a férfiakat rabszolgának szánták. Kevés magyar ember került addig az ázsiai és az afrikai emberpiacokra, egzotikus árunak számítottak, jó árat lehetett értük kapni. Az elkövetkező kétszáz évben aztán magyar lelkek százezreit nyelték el ezek az embertelen piacok, alaposan kivéreztetve a nemzetet.