Falusi kis házikóban, kályha szendereg,
Kevés a tüzelő, így alig van meleg.
Benn egy öreg, s egy fiatalabb női arc,
A férfinépet szólítá a török elleni harc.
Hogy meg ne fagyjanak, a leány elindul,
Messze az erdő, s reá már a hópihe hull,
Így siet, mert tüzelni mégis kell a gally,
De a sűrűbe érve ő bizony zajokat hall.
Megijed szegény, így hát egyre szalad,
Hol bozótos közt, hol bükkösök alatt.
Majd pihegve, lassan-lassan megáll.
S most a baj, mert utat vissza nem talál!
Eláll közben a hóesés, de lemegy a nap,
A fenyők közt a hó vörös takaróra kap.
De jő az éj, s vele a rettentő hideg,
Szegény lány a reggelt lehet nem éri meg!
Egyszer csak az egyre sötétlő fákon túl,
Egy tisztáson egy kis lámpafény gyúl.
Elindul a leány a kis házikó felé,
De a földből gyökerek nőnek a lába elé.
Tekeredne az inda lábra, karra…
Tündér súg. „Ne erre menj, menjél arra!
S ha átjutottál majd eme bozótoson,
Többet nem lesz veszély, mi mögéd oson.”
Fények gyúlnak utat mutatni a lánynak,
Aljas fanyúlványok őt hiába várnak.
Túljut lassan, immár ott a menedék,
S az összes fa mögötte kiegyenesedék!

II.
„Vajon ki lakhatja?” Képzeleg a lány.
„S miért éppen itt lakik… ez is talány.
Rendes ember lehet, avagy tán egy szatír,
E tekintetben, adja Isten, legyen jó a hír.”
Csak adjon nekem meleg ételt, ha lehet,
Haza kísér vagy itt vészelem át a telet.
Erőt vészen magán és a házhoz baktat,
Majd félve a kezével azon bekopogtat.
Az ajtót kinyitja egy daliás fiatal legény,
Az asztalon sült hús, cipó, s lepény.
„Jöjj beljebb és egyél leány, te csodaszép,
Az asztalnál ott egy faragott fa szék.”
„Köszönöm az ételt, de lenne kérésem,
Anyám otthon betegen, s oly éhesen…
Meg hát kéne neki vinni rőzsét is a tűzre,
Mert egy-két nap és ő lesz fagyban hűlve.
„Elmegyek én, s elkísérlek téged haza,
Ne legyen jó anyádnak majd panasza.”
A lánynak nagyon tetszett a deli legény,
Értelmes minden szava, karja kemény.
„Csak nem tudom, hogy jutok ki innen!”
Így a legény. „Itt csapda a gyökér, inda, s minden!
Átok rajtam, hogy itt legyek, ez büntetésem.
S nem segít sem a baltám, sem a késem!”
A leány emígy: „Tündér szállt le segítette utam,
Már nem kell félni átoktól kedves uram.
De ugyan ki és miért átkozta személyed,
És remeteként itt az erdőt mióta is éled?”
„Hosszú ennek története kedves asszony,
Most e történet időt ne mulasszon.
Egyél, és reggel korán induljunk utunkra,
Medvék és farkasok közt az út szinte munka.”