E történet tanú, hogy lehet valakiből első,
Bár utolsó volt, s életében verte őt az eső,
Mégis a sors neki elismerést, sikert hozott,
Majd szerencséje le, mily módon áldozott!

Születés

I.
Tavaszba fordult volna az idő szekere,
De fagyasztó volt még annak hűsítő szele.
Nem hogy olvadt volna, hozott deret,
A tavasz most bizony nem győzi a telet!

Egyre közelebb az éj, szikrázik a hó,
Telihold a farkasnak most vonyítani se jó,
Mert szórja a hideget, hogy remeg a táj,
Még csak havat gyűjt a bús lapály.

Soká még a hajnal, de túl a rideg éjfél,
Eh, fájdalom, bűnödért apró éltet kérjél!
Sír az asszony ajka, s remeg keze, lába…
De óh, mily boldogság: Fiú! Szól a bába!

Lila apró ajka, az majdnem élve holt,
De őre volt, s így szárnyai alá vette őt a hold,
Mely kövéren ragyog fönt az égen.
A fiú arca fehér, de haja, mint az ében.

„Oh! El sem bírja majd e fiú a kapanyelet!”
Mondá egy gőgős gazda, s jót is nevet!
Kovács meg „Fullad, ha a műhely kormos!”
Kacag mellé „Hát legyen inkább orvos!”

A doktor komor „Miből taníttatná ki a paraszt?”
Nem áll ennek jól, a vetés, sem a haraszt!
Sír az anya. „Akkor menjen el a háztól?”
„Dehogy! Jó lesz nálam!” Szól az öreg pásztor.

Folyt. köv.