I.
Tűző nyári nap festett színeket a kertre,
Vörösét a rózsára, zöldjét lombjaira verte.
Fehéren izzott az uradalmi kastély fala
Lila vízi liliomok alá bújt az udvarnak a tava.
Hatalmas platánok alatt a hűvös árnyon,
Apró lábak taposnak a pázsit ágyon.
Egy fiú és egy leány kergetőzik ottan,
Egy-egy gally néha lábuk alatt roppan!
Enet volta a leány, s az apja birtokos,
Az emberekkel jó szívű dolgos is és okos.
Baján a legény, apja az uraságnak keze,
Hű volt hozzá és helyén is volt az esze!
Tán tíz éves lehetett a két gyermek,
A leány ajka, mint színe a dús epernek,
Sűrű fekete hajába, ha a szél belekapott,
Mintha csillagos éj jőne tán úgy hatott!
A fiú szőke, de a szeme olyan barna,
Mintha őszi gesztenye lenne abba varrva,
És már most erősödik, de ugyan hova?
Ily emberből nem lehet, csakis jó katona!

II.
„Jöjj közelebb!” Szól a kendnek az uraság.
Tisztellek én. Engem ne érjen ugyan vád.
Szerelem kerülgeté gyermekem körül a fiad,
Törékeny lányom tekintete is e tűztől vad!
Uram bocsá, mégse jobbágy legyen férje,
Hogy a királytól a hadvezéri címét kérje.
Menjen most katonának, tanulja ki azt,
Így hadúr lesz a lányom férje még se paraszt.
Köszönöm, nagyuram, de nem jut nékem arra!
Hogy fizessem én őt be katonai karra?
Inkább eltiltom nem lesz többé társa Enet,
Lassan a földekre ő dolgozni úgyis mehet.
Nem úgy van az! Lesz pénz elég nála,
A becsületes munkád lesz nálam a hála.
Eme gyermek, törököt verni termett,
Széles válla mellet ő egy szálfa termet!